A csodamasina

Helyszín: kisváros, a helyi fogadó/mulató. Karácsony előtt. Este. Kint szállingózó hó, bent sárga fényben csevegnek a vendégek, szanaszét asztalok, ütemesen ürülő poharakkal. Időnként, amikor valaki belép, feltűnés nélkül mindenki az újonnan betérőket figyeli. Mikor a két lány beszalad, a vendégek figyelme hosszabban rajtuk marad. A lányok összekapaszkodva érkeznek, nevetnek, csinosak és fiatalok, fesztelenek és szabadok.

Épp a színpadra lép az est fellépője, az Énekes, int a pult felé, hogy a zenét kapcsolják ki, kezdené műsorát, amikor észreveszi, hogy a két lány már ott táncol mellette felszabadultan a rádióból random dübörgő zenére. Az Énekesnek ez láthatóan megtetszik, ezért megszólítja őket. A zene leáll, a vendégek figyelme a színpadra összpontosul.

„Szerettek táncolni?” – kérdezi az Énekes a lányoktól. Erre ők zavartan összenevetnek, kissé kínos számukra az elején jó mókának tűnő ötlet, hogy most így itt állnak mindenki előtt a színpadon, immáron zene nélkül, kamaszos bizonytalansággal. Az Énekes folytatja a beszélgetést. Elmondja, hogy eredetileg önálló zenés estet adott volna, de miért is ne társulhatna ma kivételesen hozzá a két táncos lány is.

A lányok hitetlenkedve pislognak, az Énekes hátrasétál, és egy régi magnóra mutat. Teljesen átlagos zenelejátszó „masina”, fém vázzal, apró gombokkal, nem túl modern szerkezet. „Ez egy mágikus magnó.” – mondja, és kivétel nélkül mindenki mosolyog, „ne nézzék már madárnak az embert” tekintettel, ám az Énekes folytatja magabiztosan monológját. A magnó magától működik, mint egy mesterséges intelligencia, megtalálja a pillanatnak és a helyzetnek legmegfelelőbb dalt, sőt, „varázserejével” táncra bírja a közelében lévőket, és nem csupán egyszerű táncokat, hanem történeteket is képes megjeleníteni a zene és a tánc erejével. Ráadásul ezzel nemes célt szolgál: gyógyítja a lelket.

A lányok döbbenten bámulnak az Énekesre, a gondolat olyannyira abszurd, hogy hitetlenségük már-már léket kapni látszik. „Mehet? Kipróbáljuk?” – kérdezi töretlen lelkesedéssel az Énekes. A táncoslányok dermedten mosolyognak, a magnó pedig megszólal. Mintha életre kelt volna. Se gombnyomás, se távirányító, magától recsegni, ropogni kezd, majd felcsendül egy karácsonyi sláger. A lányok nevetve épp elhagynák a színpadot, mintegy bizonyságot nyerve, hogy átverés az egész csoda, meg varázslat, meg hókuszpókusz, mikor a lábuk maguktól járni kezd, a színpad közepére penderülnek, és egymást váltva, majd egymás mellett táncolják végig hihetetlen lendülettel a számot. A közönség tapsol.

Ám itt nem ér véget a varázslat, a karácsonyi dal helyét új melódia veszi át, majd egyre másra jönnek a régmúlt és a jelen nagy slágerei, a lányok pedig hol szólóban, hol együtt táncolnak, mintha az éjszaka sosem érne véget. Az Énekes titokzatos mosollyal követi az eseményeket, olykor-olykor viszont maga is középre sétál, és hol énekével, hol táncával nyűgözi le a nagyérdeműt. A közönség láthatólag meg van győződve róla, hogy az egész felvezetés már a műsor része volt, nincs itt trükk, se varázslat, a két lány az Énekes két táncosa, jól játszották a döbbent tudatlanokat, de igazából az egész csak egy tréfa volt.

A lányokon kívül csak az Énekes tudja biztosan, hogy vagy a magnó vagy ő maga, az Énekes, igazi varázserővel bír. Dalokat választ, melyeket a táncolók lelkének mélyéből húz elő, mondhatni a tudatalatti eltemetett vágyait kelti életre, szabadítja fel, végső soron ezzel megtisztulást és végtelen örömet szerezve a táncolóknak. A lányok pedig racionális magyarázatot nem találva, meggyőzik magukat arról, hogy bizonyára álmodnak, és lelkesen sodródnak az eseményekkel, játszanak, táncolnak, majd ahogy érkeztek ugyanúgy, ám varázslattal telve távoznak a színpadról.